Szombati bajnokság: egy döntő története
Hat asztal, egy este
Hét órakor Erik kihúzta a helyeket, és az asztaloknál mindenki ugyanannyi zsetonnal kezdett. A rulettek is működtek, így akinek nem volt kedve versenyezni, annak sem kellett hazamennie. Anna félóránként elindult körbe a teremben teával és kávéval, a konyha pedig egy tálcányi pogácsát küldött át, amely a második szünetre eltűnt.
Eleinte még hallatszott a nevetés, később már csak a lapok súrlódása, a végén pedig semmi más, csak a zsetonok koppanása. Amikor hatan maradtak, Erik megtörte a csendet, és a döntőasztalhoz hívta őket; a terem többi része a padra húzódott, és onnan figyelt.
A döntő jó egy órát tartott. Ildikó nyert, aki évek óta visszajár, mégis most jutott el először az utolsó asztalig. Amikor elhangzott a neve, felállt, kissé meghajolt, és kezet fogott a másik öt játékossal.
A vacsora végén a nyertes és a kiesettek ugyanazt a levest ették, ugyanazon a padon, és a beszélgetés általában a következő hét terveiről szól. Ez az, amiért a legtöbben visszatérnek: a verseny csak ürügy az együttlétre.
A döntő után
Mi marad a győztesnek
Egy név a fatáblán, semmi más. A kupát megfoghatta, de az visszakerült a vitrinbe. Aztán mindenki gratulált, és az egész társaság a hosszú asztalnál ült le vacsorázni; Nikolett még egyszer feltálalta a gulyást.
Miért így szeretjük
Mert a zseton nem érték, és ettől a verseny játék marad. Senki nem fél a vesztéstől, ezért a legkisebb gesztusok is figyelemre méltók: egy biccentés, egy kézszorítás, a székek csendes visszatolása.
A következő szombatig
A tábla addig üres a név mellett, amíg az új győztes neve oda nem kerül. Aki most kiesett, legközelebb újra indulhat; a sorsolás mindig tiszta lappal kezdődik.
A kupa és a tábla
A kupát minden bajnoki est után letöröljük, és visszatesszük a vitrinbe. A táblára új név kerül, a régieket pedig meghagyjuk, hogy a ház emlékezzen. Ma már több tucat név olvasható rajta.